Minden találkozás magában rejti a fékezhetetlen érzelmek hosszú láncát, de a megvilágosodás lehetőségét is. És hidd el, lesz olyan, amikor a saját szempontjaid, a fájdalmad, az önzésed, a meg nem értettséged eltörpül majd a büszkeség miatt, hogy végre, szembejött valaki, aki átírja a lemondások, kompromisszumharcok, kihúnyó vágyak, negatív tapasztalatok nyomán íródott képletet. Anélkül, hogy azt kérné, vállalj felelősséget az ő életéért is, anélkül, hogy ígérgetne, ámítana. Elhozza a reményt, meggyújtja benned az igazi szikrát, amitől néhány napig meghasonlottan kóvályogsz vagy épp fékevesztett rohanásba menekülsz majd, szitkozódsz, kérdéseket teszel fel magadnak.  

Aztán egyszer csak minden visszhang elhalkul, végre, csend lesz odabent. Érteni és érezni fogod, hogy ő csak tíz, húsz, harminc év távlatából tudja megmutatni a helyes szélirányt. Amikor már nem a kormányrudat akarja kiragadni a remegő kezeid közül, hogy a jéghegynek vezesse a bizonytalanul hánykolódó kishajódat. Hanem, önzetlenül ugrik be melléd a hullámok közé, ha kell, és a legnagyobb viharban is időt szán arra, hogy megtanítsa: hogyan éld túl a legnagyobb viharokat, hogyan ácsolj hajót. Nem akarja megmagyarázni, hogy ő a menedék, hogy sziklára építed a házad, ha rá hagyatkozol. Szelíden, mosolyogva rád néz – e pillanatban azt érzed, hogy a saját labirintusához vezető ajtók kulcsát is a kezedbe adná -, most vigyázz. Bármennyire dobálnak a tajtékos habok, ne ússz felé minden erőddel. Tudod, hogy megtartana, el sem engedne talán.

De a tekintetével arra kér, vedd számításba, hogy ő már a saját tutaját bekormányozta a célegyenesbe. Megérett, felnőtt annyira, hogy nem csal zátonyra óvatlan, kezdő hajósokat egy mámoros pillanatban. A csónakjában olyanok ülnek, akikért igazán tudott és akart felelősséget vállalni, és akiknek Te is hálás lehetsz. Mert nincs olyan, hogy egy ember élete önmagától nyer értelmet. És ő most azért jött, hogy ezt elmondja, megtanítsa neked. Végigvezessen minden grádicson, hogy ne gurulj vissza. Tudd, ő nem a kezed szorítja, de két lépcsőfokkal lejjebb ott áll majd, ha zuhanni találnál.

Taníts neki Te is valamit. Add vissza a mindennapok értelmét, biztasd, legyél mellette. Sugallj erőt, vegyél vissza a sajátodból, ha kell. Húzd magaddal. Egyenlőek vagytok, a kislány a kisfiúval szemben. Legyél ott, ha csügged, ha felejteni készül, amit neked tanított. Közel állsz majd ahhoz, hogy átlépd a küszöböt. De soha nagyobb elégedettség érzése nem jár majd át, ha úgy viszel színt valaki életébe, hogy nem adtad fel önmagad. Köszönd meg a sorsnak, még ha most fáj is, mert a boldog öröklétet, az indiántánc mámorát  hozta el a mindig álmodozó lényednek.