Nem szeretem a sztereotípiákat, a dobozolást, a bekategorizálást, a pillanat szülte felcímkézést – vallja a népszerűvé avanzsált modern kori romantikus lányirodalom egyik neves képviselője tévéinterjújában.

Egyikünk se szereti – reflektálok képzeletben, miközben a ki nem mondott kérdés lavinaként indítja el a gondolatfolyamot. Amint hárítani akarom a címkék létjogosultságát, akkor rémiszt meg a felismerés: tulajdonképpen mindannyian elveszünk valami nagy rendezőelv, a rendszer, a hit, az önámítás, a hűség, az erkölcs önigazolásként valósággá teremtett olvasztótégelyében. Nem tudom magam függetleníteni a nagy egésztől. Hiába szemlélem magam egyismeretlenes tényezőként, aki a bolygók közti űrben bolyong, nem pedig a jól meghatározott pályán kering, mozog az égitestekkel.

Azt hiszem olykor, a tengelyem körüli bukdácsolás elválasztható a „nagyok”, a „mindenség” körüli forgolódástól. Hogy az állhatatos, makacs ragaszkodás a változáshoz átírhatja az évszádos forgási irányt. Új valóságot teremtek magamnak, miközben észre sem veszem, hogy ellenállásommal éppen azt igazolom, amit minden porcikámmal tagadni szeretnék. Nem vagyok más, mint a legközlegényebb közleány, aki lázadásával fejet hajt az egyediség álarcába bújt arctalanság előtt, amely „címeres gyűrűkkel tarkított, kékeszöld erektől duzzadó kezét felemeli, hogy jelt adjon az élet rendetlenségében, s egy mellékes mozdulattal, mint aki már mindent látott, elutasítson minden hetvenkedő és szemtelen divatot”.