Önmagunkat űzzük értelmezhetetlen, idegen világok partjai között. Nyomorékká ütjük a saját lelkünket azzal, hogy azt hisszük: nehéz. Igen, nehéz, de miért is? Mert azt mondták? Ki mondta? Ne firtasd, vajon joga volt-e. Az egyedüli dolog, amit számonkérhetsz, hogy miért hitted el. Hogy miért ismételgetted a gyermekkorodtól bevillanó mantrákat, amiket döntéseket felvállalni képtelen, könnyen megfutamodó, gyáva emberek ismételgettek minduntalan: “Ugyan már, nem lehet!” vagy: “Ez lehetetlen! Hová gondolsz? Normális vagy?!”

Ne hagyd, hogy átírják a megálmodott forgatókönyvet a fejünkedben, hogy eltérítsenek a neked oly kedves álmoktól, csupán azért, mert ők soha nem voltak elég bátrak ahhoz, hogy a saját valóságukat éljék. Mindegy, hogy mennyire hiszed közelinek őket magadhoz. Ha a privát életükért képtelenek voltak felelősséget vállalni, miért hiszed, hogy a tiédért fognak? Mire rájössz, hogy valaki más életehez kerested az iránytűt, meghibásodik az igazi műszer odabent.

Azt hiszed, készen vagy, ugye? Azt hiszed, megvannak a válaszaid az élet legkínosabb kérdéseire. Lejátszottad magadban, begyakoroltad, valami mégsem stimmel majd az utolsó pillanatban. De nincs késő felismerés, mindig válthatsz irányt. Nem számít, mit hagysz magad mögött. Csak engedd meg magadnak, hogy lazíts. Hagyd, hogy elernyedjenek az izmaid. Nem kell örökké sprintre készen várni a rajtnál. Nem kell mindig magunkat ostorozni, mert azt hisszük, ellentmondtunk az évszázados, “kőbe vésett” normáknak, a marcona konvencióhősöknek.

Csoda történik, ha másképp teszel. Lehet, nem azon az úton, ahol várnád, de újak nyílnak meg előtted, amik kivezetnek a sötétből. Ne félj a változástól. Ne félj, hogy nincsenek frappáns panelek a tarsolyodban, nincs  fegyvered az állig harcfelszerelésben rád leselkedő démonaid ellen. Csak mosolyogj rájuk. Ne gyűlölettel, ne fékezhetetlen dühvel, de azzal az elnyomhatatlan érzéssel, amivel hangszereled az életed kísérőzenéjét, hogy a végén megszólaltathasd a szimfóniád. A dallam biztosan nem lesz hamis.